26

Ezio föld alatti víztárolók rendszerében találta magát. A gyertya gyenge fényében boltíves tetőket látott, amelyeket többsornyi keskeny oszlop támasztott alá, az oszlopfőkön pedig különböző jelképek álltak, közöttük Ezio szemeket ismert fel. Egyesek talapzatán furcsamód borzalmas Gorgók fordított feje volt látható.

Ezio felismerte, hogy hol van — ez az Elsüllyedt Palota. A nagy víztározó rendszer Konstantinápoly alatt, amelyet Niccolò Polo is megemlített a könyvében. Justinianus császár építette ezer évvel azelőtt a víz megtisztítására. De attól, hogy tudta, mi ez a hely, még nem találta kevésbé ijesztőnek. Lenyűgözte a hatalmas, barlangszerű tér, amely mozdulatainak a visszhangjából ítélve akkora lehetett, mint egy katedrális. De eszébe jutott, hogy a Titkos keresztes háborúban Niccolò tett némi utalást az egyik kulcs helyére. Bár az útmutatás szándékosan homályos volt, Ezio elhatározta, hogy megpróbálja követni az utasításokat, és igyekezett elméjébe idézni a részleteit.

Nehéz volt elkerülni, hogy zajt keltsen a víztározó alját borító sekély vízben, de némi gyakorlás után Eziónak sikerült a minimumra csökkentenie. Egyébiránt pedig minden hangot hamarosan elnyomott azoknak a mit sem sejtő embereknek a zaja, akiket távolabbról hallott. Nyilvánvalóan nem volt egyedül, és emlékeztette magát arra, hogy mielőtt hozzákerült volna, a könyv a templomosok birtokában volt.

Fényeket is látott a távolban. Eloltotta a gyertyáját és feléjük settenkedett. Nemsokára ki tudta venni két templomos katona alakját egy kis tűz mellett a sötét átjáróban. Ezio közelebb merészkedett. Elég jól tudott görögül ahhoz, hogy nagyjából megértse, amiről beszélgetnek.

Az, aki a szót vitte, nem félt kimutatni, mennyire rossz a kedve. Sőt már-már a hisztéria szélén állt.

— Ti dystychía!— kiáltotta fel mérgesen. — Micsoda nyomorúság! Tudod, mióta keresgélünk ebben a koszos víztározóban?

— Én pár hete érkeztem — válaszolta csendesebb társa.

— Az semmi! Én tizenhárom hónapja! Amióta nagymesterünk megtalálta azt az átkozott kulcsot! — Egy kicsit lehiggadt. — De fogalma sincs arról, hogy mit tegyen. Csak annyit tud — a katona hangja gunyorosra váltott —, hogy „valahol itt vannak a városban”.

Ezt hallva a másik katona is izgatottabbá vált, mint akit elképesztettek a kilátásai.

— Ez a város hatalmas...

— Tudom! Én is ezt mondtam... persze csak halkan.

Egy altiszt érkezése szakította félbe a beszélgetést.

— Dolgozzatok, semmirekellők! Azt hiszitek, azért fizetnek titeket, hogy egész nap a seggeteken üljetek?

A két katona morogva visszatért a feladatához. Ezio árnyékként követte őket abban a reményben, hogy további értesülésekre tehet szert. Újabb, hasonlóképpen komor és elégedetlen katonák csatlakoztak hozzájuk. De Eziónak vigyázni kellett a lépteire. Bármennyire fáradtak és kedvetlenek voltak a katonák, attól még nem feledkeztek meg a kiképzésükről és az éberségről.

— Petrosz! — kiáltotta egyikük egy másiknak. — Gondoskodj róla, hogy legyen elég fáklya az ásatásokhoz! Elegem van a sötétben botladozásból!

Az „ásatás” szóra Ezio még jobban hegyezte a fülét, de ahogy előbbre lépett, kardjának a hüvelye megkarcolta az egyik oszlopot, és a boltíves tetők felerősítve visszhangozták az apró zörejt.

A Petrosz nevű hátranézett.

— Van itt valaki rajtunk kívül! — sisteregte. — Legyetek résen, és tartsátok kéznél a fegyvereiteket!

A katonák azon nyomban riasztották egymást elfojtott hangon.

— Te látsz valamit?

— Kutassatok át minden sarkot!

Ezio hátrább húzódott az árnyékban, és türelmesen várta, amíg elmúlik a pánik. Közben pedig megfogadta, hogy még jobban fog vigyázni a felerősödő hangok miatt.

Az őrök fokozatosan ismét hozzáláttak a kutatáshoz. Ezio látta, hogy törekvéseik céltalanok, és hogy ezzel ők maguk is tisztában vannak. De azért folytatta a megfigyelést, hátha sikerül felfedeznie benne valami logikát, és közben hallgatta a semmitmondó beszélgetéseket is.

— Büdös van idelent.

— Mit vártál? Ez egy csatorna.

— Jól jönne egy kis levegő.

— Türelem. Három óra múlva itt a váltás.

— Csend legyen már! — csördített rájuk az ismét előkerülő altiszt. — És hegyezzétek a fületeket! Jézusom, vajon miért pont titeket küldtek egy ilyen kényes munkára?

Ezio a katonákat kikerülve előrement, amíg egy kőpadkához nem ért, amelyen két fiatal tiszt állt egy tűzedény mellett. Belehallgatott a beszélgetésükbe.

— Annyit tudok, hogy egy lépéssel az orgyilkosok előtt járunk — mondta az egyik.

— A nagymester parancsba adta, hogy siessünk. Lehet, hogy közelebb járnak, mint gondolnánk.

— Biztos megvan rá az oka. Egyébként meg hogy néznek ki azok a kulcsok?

— Ugyanúgy, mint amit a Topkapi alatt találtunk meg. Legalábbis ebből a feltételezésből indulunk ki.

A másik tiszt megrázta magát.

— Nyolc óra ebben a koszban. Apistefto!

— Egyetértek. Soha az életben nem unatkoztam ennyire.

— Igaz. De muszáj lesz nemsokára megtalálnunk a kulcsokat.

— Álmodozz csak!

Ám az, aki elsőnek beszélt, hirtelen gyors pillantást vetett körbe.

— Mi volt ez?

— Feltehetően egy patkány. Isten tudja, milyen sok lehet itt belőle!

— Mintha minden árnyék mozogna.

— Ez csak a láng miatt tűnik így.

— Valaki van idelent! Érzem!

— Nyugodj már meg, különben megőrülsz!

Ezio elmászott mellettük, amennyire lassan csak lehetett, bár legszívesebben rohant volna, de nem mert, nehogy a bokája mentén túl sok fodrozódás keletkezzen a vízben. Végre jó messzire jutott a két tiszttől és a többi templomostól, és kitapogatta az utat egy nyirkos, az oszlopos termeknél jóval alacsonyabb és szűkebb folyosón.

Valahogy úgy érezte, hogy jó irányba tart. Mihelyst a templomosok fényei és zörejei teljesen elhaltak mögötte, eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy újra gyertyát gyújtson. Oldaltáskájából elővette a gyújtóssal együtt, miközben imádkozott, nehogy elejtse bármelyiket, miközben igyekszik szikrát csiholni.

Végre sikerrel járt. Egy pillanatig kivárt, meg akart bizonyosodni arról, hogy nem követi senki, majd elindult a tekergő folyosón, amely megrökönyödésére újabb és újabb mellékfolyosókban ágazott el. Időről időre rosszul választott, és falnak ütközött. Ilyenkor visszafordult, és már azon merengett, nem útvesztőbe került-e. Egyre mélyebbre jutott. Imádkozott, hogy emlékezzen a visszaútra, és hogy a könyvesbolt tulajdonosa se árulja el, míg aztán egy tompa csillogás jelent meg előtte. Nem több egy szentjánosbogár fényénél, de arra elég, hogy irányítani tudja.

A mellékfolyosó kisebb kör alakú terembe torkollott, amelynek a kupolaszerű teteje szinte elveszett a magasra vetődő árnyékok között. A falak mentén szabályosan elrendezett fél oszlopok álltak, és nem hallatszott más zaj, csak a víz csepegése.

A terem közepén kis kőemelvény állt, rajta pedig egy összehajtott térkép. Ezio kinyitotta, és látta, hogy Konstantinápoly aprólékosan részletezett térképe, sarkában a Polo testvérek régi kereskedőházának tisztán kivehető pecsétjével. A térképet négy vonal osztotta fel, mindegyik rész a város egy-egy látványosságát ábrázolta.

A térkép margójára tizenkét könyv címét írták fel, ám ezek közül négy az egyes térképrészek mellett állt. A négy könyvcímet zölddel, kékkel, pirossal és feketével emelték ki.

Ezio ismét gondosan összehajtotta a térképet, és elhelyezte a tarsolyában. Majd figyelmét a kőemelvény közepére helyezett tárgyra irányította.

Kőből faragott, legfeljebb négy hüvelyk átmérőjű korong volt. Vékony, kifelé keskenyedő, talán obszidiánból készült. A kellős közepét tökéletesen kerek, fél hüvelyk átmérőjű lyuk ütötte át. A felületét rajzok borították, amelyek közül Ezio felismert néhányat az apja és nagybátyja által egykor birtokolt Kódex oldalairól. Egy nap, amelynek a sugarai egy világ felé kinyújtott kezekben végződnek; furcsa, meghatározhatatlan nemű, emberszabású lények, eltúlzott szemmel, ajakkal, homlokkal és hassal; elvont matematikai szimbólumnak és számításoknak tűnő jelek.

Szentjánosbogár jellegű fény áradt belőle.

Ezio óvatosan, szinte alázatosan vette a kezébe. Nem érzett ilyen tiszteletet azóta, hogy utoljára fogta meg az Almát, és mintha már tudta volna, hogy mivel van dolga.

Ahogy megforgatta a tárgyat, a sugárzása felerősödött.

Che succede?, futott át Ezio fején. Mi történik...?

Aztán a sugárzás napkitöréssé változott, amely elől Eziónak el kellett takarnia a szemét, és a terem fényorkánban robbant fel.